Balanyi
Ferenc, egy a sok közül, aki békés, nyugodt,
egyszerű paraszti életről álmodott, aki, ha lelke mélyén
élt is az elégedetlenség a szűkös nincstelen
élettel szemben, mégsem akart sokat - csak egyszerű
paraszti életről álmodott, s ehelyett egy rögös,
göröngyös életút várt rá,
teli tövissel, útvesztővel, szenvedéssel, megpróbáltatással,
melyre most ha visszaemlékszik, úgy tűnik, hogy lehetetlen
volt elviselni, és mégis… Sok ilyen Ferencnek,
Istvánnak, Péternek, Jóskának szabtak
többé-kevésbé hasonló utat, 1914
előtt azok, akik „a cél szentesíti az eszközt”
jelszóval, mindent elsöprő világháborút
robbantottak ki, hogy nagyhatalmi étvágyukat kielégítsék.
Balanyi Ferenc 1893-ban, Lukácsfalván, e kis középbánáti
faluban született, ahol abban az időben még mindenki a
méltóságos écskai uraságtól
függött. Apja kovácsmester volt, akinek 11 gyermeke
született. Ferenc sorrendben a hetedik volt. A legidősebb 1888-ban,
a legfiatalabb 1902-ben született, tehát 14 év
alatt 11 gyermek. Bizony éjjel nappal pengett az üllő,
hogy a sok éhes szájat elhallgattassák, s mihelyt
valamelyik családtag képes volt valamilyen hasznot hajtani,
azonnal munkába állították. Ferenc gyerek
is az elemi befejezése után, 11 éves korában
elállt a kőművesekhez napszámosnak, majd a kubikosoknak
volt a „csikója” (talicskahúzó),
13 éves korában pedig gróf Harnoncourt Félix,
écskai uradalmán, a fácános kertben, könnyebb
munkát kap: gyűjti a fácántojást, és
a keltetőgépnél dolgozik. (Sokszor ugyan megsült
a tojás, de a gróf sohasem tudta meg, hisz annyi volt).
A gróf birtokán dolgozott 21 éves koráig,
1914-ig, amikor egyszer csak az a hír járta, hogy kiütött
a háború.
Feri bácsi az élete történetét lukácsfalvai
szülőházában, sok ismerős, rokonság előtt
mesélte el:
- Látjátok kedves barátaim, itt szült az
anyám engem, ebben a kis szobában, ebben a sarokban…..
úgy hogy, aztán amikor elkerültem a világháborúba,
ötven év után tudjak csak hazajönni, hogy
az apámat, anyámat és néhány testvéremet
soha többé ne lássam…! Legfiatalabb öccse
Sándor, aki akkor 12 éves volt, most meg 62, még
élénken emlékszik a búcsúzásra.
A szoba közepén ölelte és csókolta
magához Ferenc bátyja, ő a sírástól
nem tudta kikísérni, csak a kis ablakon keresztül
nézte bátyja távozását, s akkor
még nem gondolta, hogy öreg emberekként fogják
majd egymást viszontlátni. Amikor ezt elmondják,
újra egymásra borulnak és sírnak. Két
hónapi gyakorlatozás után kivitték az
orosz frontra. Munkácsnál volt az első ütközetben
októberben, majd decemberben Lemberg alatt fogságba
esett. Kijevbe vitték, majd onnan másik, mint egy 10
000 fogolytársával Szibériába, majd 1915
őszén Tobolszkba került, az Irtisz folyó partjára,
ahol a sóbányákban dolgoztak. Innen 1916-ban
Murmanszkba, a Fehér-tenger partjára vitték,
mocsaras, lápos vidékre, vasútépítésre,
ahol rengeteg különböző nemzetiségű hadifogoly
volt, az Osztrák- Magyar Monarchia területéről.
Őreik a cári hadsereg legvadabb katonái, a cserkezek,
ahogy ő mondja a „csicsének” voltak. A gyenge élelmezés,
rossz ruha, hideg, csontig ható nedves éghajlat, a nehéz
munka és mindenféle járvány szedte az
áldozatait. Ha bár szívós természete
volt 1917-ben ő is beleesett a „cingába” (izommerevedés,
megfeketedtek a végtagjai). 1917 novemberében, mikor
a forradalmi katonák feloszlatták a fogolytábort,
és testvéreikké fogadták őket, beteg állományban
ugyan, de részt vett az őrök lefegyverzésében
s bátor magatartásáért a vörös
katonák megkedvelték, magukkal vitték Oroszország
dél-nyugat ázsiai részébe Üzbegisztán
fővárosába, Taskentbe. Itt gyógykezelték,
meleg homokba temették, melynek hatására a lábai
kiegyenesedtek: tejjel, vöröshagymával és
különféle vitaminos eledelekkel táplálták,
mire testileg is megerősödött három hónap
alatt. Fogolytársai addigra szétszéledtek és
türkmén, üzbég, tadzsik és kazah parasztoknál
kerestek munkát, hogy megélhessenek. Ő is így
tett. 1918 január végén a táborban valaki
magyarul szólítja a nevén. Az ismeretlen magyart
Nagy Lajosnak hívták, egy évvel fiatalabb volt
nálánál. Pozsony környékéről,
Püspökladányból származott. Katonaruhában
volt, felfegyverkezve puskával, karddal, bombákkal,
azt mondta neki: „Látod, ki vagyok én? Most már
neked is ilyennek kell lenni!” Február 1-én Nagy
Lajos hatására beállt ő is a Vörös
Hadseregbe. (Később elváltak egymástól,
és soha többé semmit sem tudott meg róla).
1919 májusában részt vett a Kolcsák és
Tutov cári fehérgárdista tábornokok elleni
harcokban, akik az uráli kozákok és később
az intervenciós csapatok segítségével
el akarták foglalni Taskentot. Kezükbe tartották
az Ural hegység déli vidékét Orenburgtól
az Aral-tóig. Aktjubinszknál visszaverték a támadást,
majd mikor Moszkvából segítség érkezett,
szétverték a fehérgárdista csapatokat.
Ekkor találkoztak először Lenin csapataival. Részt
vett a Káspi tenger irányából előretörő
intervenciós csapatok elleni harcokban is. A Vörös
Hadseregben 1921-ben, mikor leszerelt az ezredellátó
központ vezetője volt. Leszerelése után Moszkvába
került, s itt földiekkel is találkozott. Eredeti
szándéka az volt, hogy hazatér, de félve
attól, hogy mint a Vörös Hadsereg katonája
és tisztje, itthon üldözni fogják, esetleg
bezárják, vagy megölik; úgy határozott,
hogy ott marad. Bogorodszkba (ma Noginszk, 53 km-re van Moszkvától)
telepedett meg. Az itthoniak innét kaptak tőle először
levelet. (A fogolytáborból irt levelei nem jutottak
messzire). 1923-ban megnősült Noginszkban. Ma 6 gyermek apja.
Kezdetben gyógykezelésre szorult, mert a fogságban
és a forradalomban eltöltött idő alatt tüdőbajt
kapott. Kigyógyulása után részt vett a
szocializmus építésében, felelős gazdasági
tisztségeket töltött be a noginszki kerületben
a KP megbízásából. Így teltek az
évei. 1937-ben, Sztálin egyik, úgynevezett tisztogatásában
ő is áldozatul esett. Állítólagos hazaárulásért
és kémkedésért elítélték
bizonytalan időre. Ekkor kezdődik újabb kálváriája.
Arhangelszkba vitték. Azelőtt már volt fogolytáborban,
a korlátozott szabadságról is sokat tudott, de
a börtönben töltött éveket, csak egy „apróság”
miatt tudta elviselni. Elsősorban nem tudta felfogni miért
is csukatták le. A vádak, amelyek miatt letartóztatták,
valótlanok voltak. Ezért nagyon elkeseredett. Először
volt olyan helyzetben, hogy mint családfő raboskodik. Azt még
nem sejtette, hogy 9 évet fog ülni, de „aki ezt
tudta”, a Vörös Hadsereg tisztjének, a bebörtönözött
Balanyi Ferencnek, egy darab papirost juttatott el. A papíron
pedig néhány soros ima volt. Sűrűn voltak olyan napok,
amikor nem tudta éjszaka van-e vagy nappal. A pár soros
imát, pedig minden nap elolvasta. Megtanulta fejből, megtanulta
visszafelé, olvasgatta függőlegesen, átlósan….
A lelke napról-napra, évről-évre erős maradt.
A teste már csak vánszorgott a lelke után, de
a pár soros ima életbe tartotta. A hozzátartozói
és ismerősei közül nem tudtak róla semmit
egészen 1946-ig, a kiszabadulásáig. Természetesen
családja is szétszóródott. Felesége
- mivel azt hitte már, hogy nem is él – férjhez
ment. A börtön után, még 9 évre megfosztották
polgári jogaitól és száműzetésbe
küldték. Sztálin halála után, 1955-ben,
mint ártatlant rehabilitálták. Mint a Vörös
Hadsereg volt harcosát nyugdíjazták. Havi 68
rubellel. Visszavették a Kommunista Pártba, és
– mint mondja: ez a legnagyobb elégtétel számára
– újra igazán szabad szovjet polgár lett,
amit az is bizonyít, hogy régi, 50 éves vágyát
is teljesítették:
ELENGEDTÉK LÁTOGATÓBA, SZÜLŐHAZÁJÁBA!
Mi történt közben itthon?
A régi jugoszláv idő alatt rendszeresen leveleztek,
bár néhányszor, különösen a 30-as
években házkutatásokat tartottak a szülői
házban, leveleit és kapcsolatait kutatták. 1940-ben
a fia írta meg orosz nyelven, hogy apjukról nem tudnak
semmit. Ezt a levelet is elkobozták. Édesanyja mindig
várta haza. 1945-ben - akkor már 89 éves volt,
arra kérte Sándor fiát, hogy érdeklődjön
az orosz katonáknál Ferenc után. Écskán
a katonák, ha szóba is álltak, a hadizsákmány
rakodása közben, csak a fejüket rázták,
vagy félvállról azt mondták: „Nyé
punyémájem”. Az anyai szív ez után
is érezte, hogy fia él, bár az itthoniak egyre
mondogatták, hogy törődjön bele Ferenc fia eltűnésébe.
Édesanyjuk, Balanyi Pusztai Ilona, 1951 őszén halt meg,
95 éves korában, s 1952 januárjában jelentkezett
a száműzetésből Ferenc fia. Édesapjuk, akit szintén
Ferencnek hívtak, 1935-ben halt meg, megviselve a nehéz
kovácsmunkától, de abban a tudatban, hogy fiának,
a szovjetországban jó sorsa van. 1952 után állandó
kapcsolatot tartottak fenn, s most mikor az elmúlt hónapokban
megkapták az örömhírt Ferenc bácsi
hazajöveteléről - ötven év múltán
- az egész rokonság izgalomban élt. Velük
együtt izgult egész Lukácsfalva, e kis bánáti
falu lakossága. 1964 Kisboldogasszony napján, Feri bácsi,
úton volt hazafelé. Amikor Munkács után
vonatot kellett, hogy cseréljen, még egy, sorrendben
a ki tudja hányadik, megpróbáltatáson
esett keresztül. 71 éves korában, bőröndökkel
a kezében, a Magyarország felé vezető vonatot
várta, amelyre neki is volt jegye. Sorba vizsgálta a
vonatokat. Melyik is az övé? Későn vette észre,
hogy éppen indulóban van. Nem sokat vesztette az időt,
futni kezdett a vonat után a síneken belül. Kezét
nyújtotta a lassan induló vonat után, de megbotlott
és elesett. Talpra állott gyorsan és folytatta
a futást. A mozdonyvezető lassított és ő beérte
a vonatot. A kezéről a bőrt lehorzsolta, valamennyi bőröndtől
futás közben megszabadult, de Kisboldogasszony, őt angyalszárnyakon
hozta tovább. Szeptember 9-én, pénteki napon,
volt a nagy találkozás a belgrádi vonatállomáson.
Öccse Sanyika, a ma 62 éves Sándor bácsi
ment elébe fiával – Sándorral. Amikor megérkezett
a vonat, az ifjabb Sándor, érdeklődni kezdett az utasoktól
Balanyi Ferenc után. Sándor bácsi testvéri
szíve azonban minden érdeklődésnél pontosabban
megérzett mindent, amikor meglátott egy megtört
öregembert kilépni a vagonból. Nem kérdezett
senkit, csak odarohant hozzá és Ferenc bácsi
szíve is hasonlóan érzett: megismerte az ötven
évvel ezelőtt itthon hagyott Sanyikát. Egymásra
borultak, némán zokogtak, örömkönnyek
gördültek végig az arcukon, jó ideig nem is
tudtak egymáshoz szólni, csak tapogatták, fogták
egymás kezét, mire Ferenc bácsi tört magyarsággal
megszólalt: - Drága testvérem! Hát újra
látlak! Mindig hittem, hogy elérkezik egyszer ez a perc…
Belgrádból hazatértek Lukácsfalvára.
Ünnep volt az egész faluban, elébe siettek ismeretlen
hozzátartozói. Sándor bácsi lánya,
másik fia, unokái, gyermekkori pajtásai, s mindenki
úgy üdvözölte, mintha saját testvérét
látta volna benne. Az volt az első kívánsága,
amikor átlépte a szülői ház küszöbét,
hogy kínálják meg egy pohár vízzel!
Most boldog pihenéssel tölti napjait szülőházában,
elsétálgat a faluban, nézi a házakat,
utcákat, helyeket, amelyeket ötven évvel ezelőtt
hagyott itt. Sok helyet felfedez újra, de még többet
nem ismer, mert a fél évszázad alatt Lukácsfalván
sem állt az idő: új házak épültek,
kövesút épül, villamosítják
a falut, stb. A látottak után röviden lefestette
az itteni állapotunkat: - Itten a rokonaim, ismerőseim és
sokan mások, úgy élnek, mint valamikor Harnoncourt
Félix gróf úr! Látom, hogy jól
táplálkoznak, van elegendő pénzük, szép
lakásuk, parkettás szobájuk, gyönyörű
bútoruk, mindenből bőséget látok. Szeretném
azt is elmondani, hogy köszönöm szépen a rokonaimnak,
ismerőseimnek ezt a fogadtatást, melyben részesítettek
és Jugoszláviának is, hogy lehetővé tette
számomra, hogy hetvenegy éves koromban, ötven év
múltán láthattam kedves szülőfalumat, szülőházamat,
hogy meggyőződhettem arról, milyen jól élnek
az emberek azon a földön, abban az országban, ahol
születtem!
Kisboldogasszony,
Lukácsfalva védőszentje napján, búcsú
napján, ott lenni a faluban, azelőtt is nagy élmény
volt, de 1964-től, amikor Kisboldogasszony volt Lukácsfalván
- még nagyobb.
Hálás
köszönettel tartozunk Karl Miklós újság
írónak, amiért lejegyezte, 1964-ben az eseményt
és a történelmi adatokat egybe gyűjtötte.
A Kisboldogasszony volt Lukácsfalván elbeszélést
összeállította, Balanyi Sándor, aki akkoriban
6 éves volt és élénken visszaemlékszik
az eseményekre és nagybácsijának minden
szavára. Ez a történelmi esemény összefoglalja
egy család sorsát a 20 században. Hasonló
sorsú fiatal katonákat sosem látták viszont
hozzátartozói, még azt sem tudják hova
lettek eltemetve. Ez az elbeszélés tanúság
arról is, hogy az ima és a hitt mellet sűrűn, saját
és mások életéről emlékezetes és
csodálatos történeteket ismerünk meg.
Lukácsfalva,
2006 július 2-án