Vadidegen
testek csapódnak be életünkbe, és eltűnnek hirtelen, de úgy, hogy
még véletlenül se mondhassuk: nyomtalanul! Hiszen, ha úgy lenne...
akkor talán nem okozna gondot a megnyilatkozás, s minden keserűség
nélkül megrajzolhatnám életünk vidékének domborulatait, kitapinthatnám,
akár a fanszõr elvadult erdejét... Csakhogy más a helyzet! Úgy tesznek
e testek, mintha megértenének minket, s belevésõdnek lelkünk érzékeny
márványfalába, hatalmas üreget marnak belé — ám errõl szólani,
ehhez már kevés a józan ész. Csupán kaland lenne az élet? Korántsem.
S mégis beléveszünk regényeibe, otromba cselszövéseibe; bár megnyugtató:
szeretünk élni.
A szerzõ feje búbja sem laposabb másokénál. S ha vele van ravasz zsebördöge,
máris meredez, azonmód elönti a szólni akarás ingere, akár zsigereit
az alkohol. És sorozatos csalódások után éppen azt öli meg, akit legjobban
szeret: önmagát. S csupán azért, mert ez esetben — miért is
lenne másként? — õ képviseli saját maga számára egyedül az emberi
nemet. Hozhat-e megoldást a megszüntetés? Természetesen nem. —
De erre késõn ébredtél rá, kedves Énem! — Ez immáron a kalandok
végét is jelenti. Innen már nincs tovább. Vagy talán mégis? Hazudjuk
szépre a tegnapot? Hátha ez a megoldás...
Nem én állapítom meg elõször, hogy valamennyiõnk élete egy-egy regény.
S ha még ráadásul még jócskán kalandos is valakinek az élete... Vétek
volna nem lejegyezni!
Dióhéjban: bánáti/bánsági gyerek vagyok, akárcsak Bartók, vagy mondjuk
Herczeg Ferenc. Nagybecskerek, ma Zrenjanin, mellett születtem, Muzslán,
1954-ben. A századelõn Nagybecskerek komoly magyar kultúrával rendelkezett.
Itt közölte elsõ írásait Fülep Lajos! Nekem persze ebbõl már semmi
sem jutott. Gyermekkoromban Muzsla még szinte homogén magyar falu
volt. Emlékezetem szerint magyarokon kívül alig néhány szerb, cigány
és bolgár család élt még itt. A hatvanas évek közepén, két lakótelep
létesítésével a falut összekapcsolták Becskerekkel, s ezáltal szétrobbantották
azladdig egységes nyelvi közeget. Kezdetben az újonnan jött szerbek
és magyarok nehezen tűrték meg egymást, de lassú víz partot mos alapon:
összeszoktak. Ez így is lenne rendjén, de sajnos a magyarok gyenge
ellenálló képességének köszönhetõen olyan makaróni nyelv jött
létre, hogy bizony jócskán fel kell tűrnie a gatyaszárát annak, aki
meg akarja érteni fõként ifjabb földijeim beszédét.
S bár szüleim ma is Muzslán élnek, én viszonylag korán elszármaztam
onnan. Az általános iskola elvégzése után a Csontváry képeirõl ismert
Neretva menti Mosztárba mentem pilótaképzõ katonai gimnáziumba. A
katonai szigor elõl menekülni kellett, és a becskereki polgári gimnáziumban
folytattam tanulmányaimat. Ott sem fogott sokáig a hely, s elmentem
villanyszerelõ inasnak. Ezt már befejeztem, bár igen nehezen, hiszen
nem érdekelt engemet a villanyszerelés. Ekkor már közölte verseimet
az Új Symposion, a Híd... Egy-két évet az újvidéki bölcsészkaron is
lehallgattam, ahonnan Bori Imre riasztott el, aki 1978-ban vissza
akarta vetetni tõlem a Sinkó-díjat, a Magyar Szó című napilapnak adott
alkalmi kijelentésem miatt. Majd Pancsovára kerültem újságírónak,
késõbb pedig Újvidékre fõszerkesztõnek, az Új Symposionhoz. Politikai
okokból menesztettek. Ezután egzisztenciális mélypont következett.
Temerinbe költöztem, majd — Csantavéren át! — Szabadkára,
a színházhoz dramaturgnak.
Bekalandoztam a Délvidéket, ám nemcsak tájait, hanem a szellem —
szellemtelenség? — vidékeit is. Az ottani kultúra kellõs közepéből
zuhantam a margóra. Irodalmat szerveztem, éltem a bohémek életét,
nyomorogtam, majd jött a súlyos betegség, a mérhetetlen testi szenvedés...
Tájélményem kizárólag a Bánság: szikes, agyagos sík, a Bega folyó,
és gyermekkorom gyöngyszeme — Lukácsfalva, Vajdaság legnagyobb
halastavával s nagyapám gyönyörű gyümölcsösével. Ha idõnként visszamegyek
oda, alig is találok már valamit az egykori szépbõl, nem maradt egyéb,
csak a szikes, agyagos sík, és néhány emléktöredék a fejemben.
Él és emlékezik tehát egy „kalandor”, megéli emlékeit,
megemlékezi életét. Majd õ maga is belepusztul boldogsággal pácolt
csalódásainak, ürességének, hiábavalóságának sorozatába.
S történik mindez egy olyas vidéken, ahol mint vegyes saláta élnek
egymás hegyén-hátán a népek, és inkább megtűrve, mintsem szeretve
egyik a másikát.
Még jó, hogy az embernek mindig akad egy koffere, melybe begyömöszöli
holmiját, s meglép — az újabb kilátástalanságok felé. Merthogy
szökésre ok bármikor akad. Szökünk, ha egyedül maradunk, szökünk,
ha elviselhetetlenül szeretnek, szökünk, ha üldöznek...
Ez az életregény (mert arról van szó, csalfa kalandok és nemes unalmak
láncolatáról) több szempontból sem mindennapi termék, hiszen a legnagyobb
szerelemrõl vall: önmagunk végtelenül boldogtalan szeretetérõl; valamint
a test mindennemû próbatételérõl is. (Ebben a regényben a lélek csak
vándorol!) S hogy a szerzõ legvégül jobblétre szenderül? Annyi baj
legyen, mert remélhetõleg õ onnan is vissza-visszajár.
Különös világ ez. És különös figurák lakják. Különös élet és halál
a hajthatatlanok s a hajlíthatók között.
NON FINITO — Mint vallotta azt ifjan, de bölcsen egy óriásnyulacska.
Budapest, 1989. október